Ennek a blognak a megírására Fóti Péter Tanítás és tanulás című cikke ösztönzött, mely a Tani-tani 2005/2006/3 .számának 28-37.oldalán olvasható. A dátum beszédes, a cikk elég régen íródott, de már meg sem lepődtem, hogy tartalma még ma is aktualitásokat tartalmaz. (Bár ne így lenne.)
Másfelől a mai napon éreztem
először azt, hogy még egy ilyen tanulmány elolvasása, és…
Evvel csak azt akarom
mondani, hogy szakvizsgás képzésem 2 éve alatt, az ott elolvasott
szakirodalmakban, az órákon elhangzott tananyagokban és az általam azóta
elolvasott egyéb cikkekben talán túl sokszor jelent meg a jelenlegi (akkori,
régi :-))
iskolarendszer kritikája. Ezekkel még az elején többnyire egyet is értettem,
néha kritika nélkül, hiszen egy gyakorló pedagógus érzi, hogy „valami gond van”
az oktatásban és úgy gondolja (feltételezem, hogy igaz is), hogy akik „tanítják,
azok tudják is”, hogy mi a gond. És ezzel nincs is semmi baj. Inkább csak
azzal, hogy ezekhez a jól megírt tanulmányokhoz nem nagyon társul gyakorlati
útmutató, hogy hogyan is lehet jobban. Valamint, hogy a „régimódi tanítási
stílusú” pedagógus kép kritizálása mellé nem társul semmiféle kutatás, amely
azt bizonyítja, hogy ezeknek a pedagógusoknak a munkája eleve kudarcos. (Természetesen sok
tanulmány tényként közli ezt, de alátámasztását még nem nagyon láttam.) Persze
én is érzem, hogy „nem mehet ez így tovább”, de vajon azon az áron működik-e
majd az új, hogy a „hagyományost” egyszerűen „kiirtjuk” és hirtelen mindenkinek
modernné kell válnia. (Nem akarok nagyon előre szaladni: de a „modernné válás”
szerintem egyik lehetséges módja, hogy a tanárképzésben a fiatal pedagógusokat,
a megfelelő eszközökkel, modern gondolkodású és nyitott tanárokká képzik.)
Azt is megjegyzem, hogy
lehet, hogy nálam már későn esett le a tantusz, ennek a gondolatsornak a
megírása már egyáltalán nem időszerű, mert érzésem szerint az oktatás éppen nem
a modernitás felé halad.
Fóti Péter cikke érdekes
dolgokat feszeget:
A summerhilli iskola
kísérlet eleve érdekes, érdemes tájékozódni róla minden pedagógusnak. Mégis számomra
abszolút utópisztikus a „kérésen alapuló” oktatás képe. Még akkor is, ha én is
úgy gondolom, hogy az iskolába lépő gyerekek 60%-a az első félév végére
elveszíti kezdeti tanulási motivációját. Mégsem gondolnám, gyakorlatomból
kiindulva, hogy ezen segíthetne az, hogy ha a gyerekek kérhetnék, hogy
tanulhassanak.
Én abszolút tanító szemmel
gondolkodom. Először is a gyerekeknek tudniuk kellene, hogy mit kérjenek. Tudniuk
kellene, hogy mit akarnak tanulni. Míg csecsemő és óvodás korban ez szinte egyértelmű:
mászni, ülni, állni, szocializálódni, játszani, rajzolni, addig a szellemi
táplálék megszerzése idejében ez már nem biztos, hogy az. És most nem a
nyelvtani szabályokra gondolok. Tételezzük fel, hogy azon az állásponton vagyok
(és ezen vagyok :-)),
hogy az alsó tagozaton a gyereket olvasni, írni, számolni kell megtanítani
úgy, hogy majd alapozhasson a későbbiekben ezekre a képességeire. De ha egy
gyerek még nem akar megtanulni olvasni? Elvan anélkül is jól? Tudja-e az „iskolarendszerben”,
hogy őneki azt kérnie kell? Még eléggé liberális gondolkodásomat is megviseli
az az elképzelés, hogy majd mindenki akkor tanul meg olvasni, amikor arra
igénye van. (Szerintem azért Mária Terézia is érzékelte azt, hogy ez így nem
jól van…)
Summa summárum, úgy
gondolom, hogy a „kicsiknek” muszáj „kötelező dolgokat” tanítani, legfeljebb a „Hogyan”-ban
tudom elképzelni a kínálat megjelenését.
 |
| 2.b |
Gondolataim cikáznak, de
talán világosak valamennyire. A summerhilli és a Sudbury-Valley iskola igazi jó kísérletek, de a
teljes közoktatásban szerintem nincs létjogosultságuk.
Fóti Péter a tanulásról
felállított hármas rendszerével egyet tudok érteni. (Bár avval nem, hogy a
külső motivációra épülő tanulás káros! Mindenesetre, az, hogy csak ez legyen
jelen tanításunk során, nagyon is kerülendő.) Idilli helyzet az, amikor egy
osztályban úgy jönnek össze a gyerekek, hogy az első két kategóriába
beilleszthetők: tehát képesek egyedül is tanulni és képesek segítséget kérni
mástól. (Nem feltétlen csak diáktól, de a tanártól is.)
| 1.Egyéni tanulás | 2.A tanuló segítséget kér egy másik gyerektől, felnőttől, vagy tanártól. (asked for help) | 3.A tanuló nem kér segítséget, de mégis tanítják (unasked for help) |
| Belső motiváció | Belső motiváció | Külső motiváció |
A belső motiváció nagy
áldás és nagy szó. És sajnos (bár abszolút gyerekpárti vagyok), éppen ez az,
ami a gyerekek egy részéből hiányzik. Az okokon mindenképpen érdemes
elgondolkodni. Ezt érdemes lenne kutatni (bár tudom, hogy néhány embernek erre
kész válasza van). A kutatás végén nem ártana jó megoldásokat találni a „hiány
pótlására”. (Értem, hogy a szerző az általa leírt iskolamodellt lehetséges
megoldásnak tartja, de talán más megoldásokon is lehet gondolkodni.)
Mióta tanulmányaim során rengeteg
emberrel kapcsolatba kerültem, látom, hogy mennyi jó gyakorlat működik a
jelenlegi iskolarendszeren belül is. Digitális oktatás, projektek, egymástól
tanulás, sorolhatnám.
Sajnos ezek hosszú évek óta
csak kísérletek, de nem általánosan elterjedt módszerek. Nem is nagyon forognak
„közszájon”, bár a mostanában gyakran megrendezett konferenciákon sok ilyet
látni.
 |
| nyirlugos.sulinet.hu |
Itt kelnék azonban a
hagyományosan tanító kollégáim védelmére. Azokéra, akik igazi tanáregyéniségek.
Lehet, hogy már nem akarnak „digitális pedagógussá” válni, de ők még a
legmotiválatlanabb gyereknél is elérik személyiségükkel, hogy legalább
gondolkodjon a „tanulás hasznán”. (A gyerek, akinek se felszerelése, se házi
feladata, mégis egy matematika órán kölcsönkéri a körzőt tanárától, és mert
érdekli a téma, és „lenyűgözte” a tanár, otthon készül az órákra. Lelkesen
szerkeszt a körzővel és még emlékszik is az előző óra anyagára.) A zárójeles
történet persze azt igazolhatná, hogy a gyerek „tudja, hogy neki mi a jó” és
éppen akkor érett meg arra, hogy a matematikai szerkesztéseket megtanulja.
Annyiban igaz ez, hogy a belső motivációval nem rendelkező gyerekeket is
bizonyos tanár egyéniségek, bizonyos „szerencsés csillagzat alatt” el tudják
varázsolni.
És az intézményesített
oktatás kapcsán valahol itt van az igazság: Hol vannak a „tanáregyéniségek”?
Úgy gondolom, hogy a szerző által említett demokratikus iskolakísérletekben is
ilyen tanárok vesznek részt. Azok, akik nyitottak diákjaikra, akik segítőként
(közkedvelt szó mostanában: facilitátorként) képesek működni, élni, akik
törődnek a tanulók igényeivel.
A jelenlegi intézményesített
oktatásban valóban pocsék és elviselhetetlen, hogy „erőszakkal”: osztályzással,
fegyelmezéssel, büntetéssel próbáljuk megtanítani a diákokat arra, amit
előírnak nekünk, és amire esetleg a diáknak soha nem lesz szüksége. És a jó
tanárok is néha ezt teszik (bár sokszor próbálnak kitörni ebből a
gyakorlatból), mert a politika, az egyetemek, a szülők…elvárják, hogy így
legyen.
Mit tegyünk? Mi a megoldás?
Nem tudom. Nincs recept. Csak néhány elgondolásom van:
A szülői ház tartsa
fontosnak, hogy a gyerek „művelt és tanult” legyen. Segítse a gyereket a nehéz
úton azzal is, hogy igenis elvárásokat fogalmaz meg.
A pedagógus figyeljen a gyerekre,
tudja, hogy milyen előképzettséggel rendelkezik, hogy milyen hiányosságai vannak,
hol igényel segítséget. Próbálja változatossá és érdekessé tenni az iskolai
környezetet, a tananyagot, az elsajátítás módját. És ha már egyszer
számonkérés: az arra koncentráljon, hogy mit sikerült a gyereknek megtanulni és
ne arra, hogy mit nem. Legyen segítője a gyereknek a tanuláson kívüli gondok
megoldásában is, ha a gyerek igényli. Segítse a szülőket. Legyen a pedagógus „saját
maga”. (Nem szeretem a hiteles szót.)
Tudom, hogy csupa
közhelyeket írtam az utolsó két bekezdésben, de ahhoz képest, hogy közhelyek, kevésszer
valósulnak meg, vagyis tettekben cseppet sem elcsépeltek. (Sajnos.)
